Regék a Balatonról
A Balaton és a Haláp-hegy legendája:
A rege úgy tartja, egykor óriások laktak a Balaton vidékén, az erdők mélyén. Szelídek voltak, a légynek sem ártottak, nem sok dolguk volt az emberekkel, de ha feldühödtek, abban nem volt köszönet. Lábdobogásuk nyomán források törtek fel a föld mélyéről, elhaladtukban patakmedreket vájtak a talajon, fákat csavartak ki, hogy csak úgy zúgott belé a Bakony erdeje. A gyorsan múló évezredek alatt aztán kihaltak. Utolsó képviselőjük, akit Balatonnak hívtak, a Badacsony környékén élt egyetlen lányával, Haláppal egy magas sziklavárban. Az óriáslány kedves és vidám volt, karcsú, mint egy nyírfa, csak éppen nagyon magányos és szomorú, hiába adott meg neki mindent apja, ami csak az erejéből telt. Egy napon aztán Haláp összetalálkozott egy emberrel, egy kislánnyal, akivel gyorsan megbarátkozott, és keszkenőjében hazavitte a sziklavárba. A napok attól fogva vidáman és gondtalanul teltek, játékkal, kirándulással és hosszú-hosszú beszélgetésekkel; Csilla, a kis emberlány mesélt arról, milyen az élet odalent a völgyben, milyenek a földi halandók, mi az örömük-bánatuk, Haláp pedig, aki egyedül, egy morgolódó öreg óriással nőtt fel, irigykedve hallgatta őt. Egyszer aztán Csilla meghallotta az erdőből mátkája vadászkürtjének hangját és hirtelen belehasított, mennyire hiányzik neki egykori élete. Haláp hiába kérlelte, elmenekült tőle, ebbe azonban az óriáslány belebetegedett. Öngyilkos lett, levetette magát a meredélyről, az északi szél nyelte el utolsó sikolyát. Apja, miután megtalálta a holttestét, egy hatalmas sziklával akart neki emléket állítani, de éppen ez a szikla lett a veszte: maga alá temette, miközben szörnyű vihar támadt, mintha a pokol minden ördöge egyszerre szabadult volna el. A kimozdított szikla helyén feneketlen örvény tátongott, zúgott elő belőle a víz, az égből pedig az özönvízszerű eső. A hullámok elborították a hegyek aljában elterülő, teknő alakú síkságot – a monda szerint így keletkezett a Balaton. Az utolsó óriás pedig ma is ott pihen a tó mélyén, a hatalmas kőtömb alatt, leánya emlékét pedig a koporsó alakú hegy, a Haláp őrzi.
Rege a tihanyi visszhangról:
Élt egyszer a Balaton vidékén egy tündérszép királylány, aki aranyszőrű kecskenyáját a tihanyi hegy fokán legeltette. Nemcsak hogy gyönyörűnek, de szelídnek, jószívűnek, okosnak és türelmesnek teremtette a Jóisten, csakhogy néma volt. Apja, a király bármi áron gyógyírt akart találni szótlanságára; messze földről hozatott orvosságokat, javasasszonyokat, kuruzslókat, varázsfüvek, de hasztalan, lányán senki sem segíthetett. Egy napon azonban úgy tűnt, felfénylik a szerencsecsillaga. Felmerült a Balaton vízéből az ősz szakállú hullámkirály és alkut ajánlott neki. Arra kérte, gyógyítsa meg halálos betegségbe esett fiát, cserébe visszakaphatja a hangját. A szerencsétlen ifjúba csak hálni járt a lélek, bajára orvosság csak egy volt: a szerelem. Abban a pillanatban azonban, amikor a királylány rámosolygott, visszatért belé az élet és visszamosolygott (mióta eszét tudta, először), a lány pedig ugyanakkor csengő és kristálytiszta hangon megszólalt. Mátkaságuk egy ideig felhőtlen boldogságban telt, mígnem a királylány szívébe befészkelte magát a kevélység. Annyira el volt telve a hangjától, hogy dölyfös lett, lenéző – meg volt róla győződve, hogy ő a legtökéletesebb lény a földön. Hamarosan már senkihez sem szólt, úgy gondolta, egyetlen ember sem érdemli meg, hogy hallja az ő hangját. Vissza is adta a hullámkirály fiának a jegygyűrűt, akit csakhamar elsorvasztott a bánat. Apja dühe aztán hatalmas vihart kavart: felkorbácsolta a Balatont, a föld is megnyílt, tüzet okádtak a tihanyi hegyek, izzó sziklák hullottak, égő szurokpatakok folytak le a selymes füvű legelőkön. Az aranyszőrű kecskenyáj a víznek ment, körmeiket, a tihanyi kecskekörmöket máig kivetik a hullámok. A királylány nyomtalanul eltűnt, senki nem tudta, hol érte utol a hullámkirály förtelmes bosszúja. Végső csapásként arra lett átkozva, hogy a tihanyi visszhang formájában mindenkinek feleljen, akitől életében kevélysége miatt sajnálta a szót.
Sió, az átoksújtotta tavi tündér:
A Balaton tündére, Sió egy gyönyörű, aranyhajú szépség volt, nem is csoda, hogy elcsavarta minden férfi fejét, akinek csak megmutatta magát. A rajongás és a könnyű siker azonban elbizakodottá, önhitté és gőgössé tette, egyiküket sem volt képes szeretni, csupán játszott velük, jól szórakozott a pórul jártak bánatán. Nem tett kivételt a Bakony erdejében élő varázsló, Kamor fiával sem, aki pedig halálosan szerelmes lett a mindenkit megbabonázó szépségbe. Sió kihasználta a fiú epekedését; egy napon arra kérte, hogy hozzon neki hársfavirágvizet a Bakony legmeredekebb ormairól, hadd locsolgathassa vele szőke fürtjeit – ezzel bizonyítsa be neki, hogy szereti. A fiú minden erejét és bátorságát összeszedve, életét kockáztatva megszerezte az esszenciát, de a tóhoz közeledve rajtkapta imádottját, amint egy másik ifjút szédít. Annyira összetört, hogy levetette magát a tihanyi sziklákról és szörnyethalt. Apjának, az öreg varázslónak a szíve szakadt meg, amikor eltemette őt a sziklák alá és bosszút esküdött Sió ellen. Öreg pásztor képében látogatta meg a mit sem sejtő tündért, azt mondta, ő hozta el a hársfavirágvizet, amit szerelmese küldött. Azonban amikor Sió felnyitotta az üvegcsét, kígyók lepték el a fejét. Kamor átka úgy szólt: hófehér nyakát ölelő aranyló tincseit addig vissza nem kaphatja, amíg az igaz, szívből jövő szerelem, melyet annyiszor kigúnyolt, fel nem oldozza. Sok csalódás és viszontagság után végül egy ifjú szerelmespár, Helka és Kelén váltották meg őt visszataszító hajkoronájától egy aranyszőrű bárány gyapjával. A történet végén pedig igazán minden jóra fordul: a pár, rengeteg ármánykodás ellenére bár, de egybekel, Kamor megáldja őket és a megszelídült, tettéért megbűnhődött Siót is, akinek békejobbot nyújt. A fáma szerint Sió örömében a békekötés szent helyszínére, Füredre terelte vizeinek legjótékonyabb áramlatait is; abban a percben, azon a vidéken fakadtak föl a gyógyító források.
A balatonudvari kőszívek története:
A balatonudvari temetőben ma is láthatjátok a titokzatos, szív alakú sírköveket. Eredetükről nem sokat tud mondani a tudomány, a nevek, feliratok, évszámok alig látszanak rajtuk, a néphagyomány azonban, ahogy az lenni szokott, egy szép és szomorú történetet szőtt köréjük. Tulajdonképpen egy szerelmi háromszög történetét, amelynek szereplői egy halászleány, Veronka, egy szerencsepróbáló, szép szál kőfaragó legény és maga a Balaton. Veronka a legnagyobb balatonudvari halászbokor gazdájának leánya volt, aki, szinte mióta az eszét tudta, elkísérte apját és a kemény, maguknak való, kevés szavú halászembereket a vízre – előbb csak játékból vitték magukkal, de később már hiányzott is nekik a csendes, éberen figyelő, mindig derűs kislány, aki lassacskán kitanulta a mesterségüket. És bár a halászok arcán ritka ajándék volt a mosoly, Veronkának mindig jutott belőle. Hanem egyszer csak eljött az idő, amikor a kislányból szemrevaló hajadon lett, nemsokára egy idegen vidékről való, fiatal kőfaragó kezdett neki udvarolni, hamarosan már a kézfogót tervezték. Veronka ugyan ódzkodott attól, hogy kövesse a fiút a távoli vidékre, a bányához, a hegyek közé, ahonnan ő jött, de a szerelem végül erősebbnek bizonyult a Balatonhoz és apjához való ragaszkodásánál. Eldöntötte, hogy az utolsó napon elbúcsúzik a víztől, ahol gyermekkorát töltötte és amely annyira a részévé vált, hogy fájdalommal tud csak megválni tőle. Késő délután volt, amikor beszállt az öreg halászladikba és egyre beljebb evezett. A víz egyre csak vonzotta, úgy, mint egy féltékeny szerető – nem akarta elengedni. Veronka annyira belefeledkezett a Balaton varázsába, hogy későn vette észre a Badacsony fölött tornyosuló viharfelhőket, de akkor már nagyon messze járt a parttól. Hiába küzdött, a tó, amelyben mintha a pokol minden ördöge egyszerre szabadult volna el, nem eresztette a messzi hegyek közé. Mátkája soha nem tudta őt feledni, a faluban letelepedve egész életében szív alakú sírköveket faragott. Aki arra jár, ma is megtalálja őket.
És végül Helka és Kelén legendája:
Réges – régen csodaszép kastély állt a félsziget csücskén. Rohan, a vak herceg élt itt, két szépséges leányával, Horkával és Helkával. Horka, bár gyönyörű volt, velejéig romlott, hangja új csattogott, mint a repedt fazék. Helka viszont nem csak szép, hanem jóságos hercegkisasszony volt. Bár a palota tele volt kincsekkel és a lányokkal búsás hozomány járt, egy herceg vagy vitéz sem akadt, aki a rikácsoló Horka kezét kérte volna. Horka egyre féltékenyebb lett húgára, s apjától kért segítséget: adja oda kincsei felét annak az ifjúnak, aki szörnyű hangjától megszabadítja. Sok csaló és szerencselovag jött a kastélyba, de mind dolga végezetlenül távozott. Thuz herceg – aki az Alföldről érkezett – kitartóbb volt mindnyájuknál. A herceg foga nagyon fájt a sok kincsre. Ahogy a Balaton partján üldögélt, szakadatlanul törte a fejét, mit tehetne Horka csúf hangjával. Mivel semmi sem jutott eszébe, dühében felkiáltott:
- Ég és föld szellemei, istenek vagy ördögök, segítsetek!
Ekkor a szél felkorbácsolta az ezüshidat, amit a telihold vont a tóra. Susogni kezdett a nád, és egy ködbe burkolózott nőalak emelkedett ki a tóból. Kezében aranybuzogányos nádat tartott. Sió volt, a Balaton tündére. Szép is lehetett volna, de haj helyett rút kígyók tekergőztek arca körül. Átok ült rajt, s csak egy igaz szerelmes őszinte ajándéka törhette meg a varázslatot. Sió azt hitte, Thuz szerelme tiszta, így elmondta neki, hogyan gyógyíthatja meg Horkát. A tündér azt gondolta, alkut köthet az ifjúval, s végre megszabadul kígyó – koronájától. Elmondta Thuznak, mit kell tennie. A tihanyi vár lábánál van egy sír, ott él egy barlangban egy öreg remete, s az ő sárgaköves gyűrűjét kell Horkának hét nap hét éjjel a nyelve alatt tartania, hogy angyali hangja legyen. Cserébe Sió Helka aranyszőrű gödölyéjének első nyírás szőrét kérte. Thuz mindent megígért, s már rohant is a palotába. Bár a tó tündére bosszút ígért, ha a herceg nem teljesíti a szavát, Thuz ezzel mit sem törődött.
Sió valaha gyönyörű, aranyhajú tündér volt, rabul ejtette minden férfi szívét. De nem kellett neki egy sem, csak játszott velük, majd elhajította őket. Akkoriban még a Bakony erdeje a Balatonig ért. Az erdőben élt Kamor, a varázsló és fia, akit szintén Kamornak hívtak. Szerelmes lett ő is a szépséges Sióba. A tündér hársfavirágvízért küldte a Bakonyba, s mikor visszaért a tóhoz, hallotta, hogy Sió szerelmesen suttog a parton egy másik ifjúval. Meghasadt a szegény fiú szíve, s nemsokára Tihany szikláiról a mélybe vetette magát. Apja a sziklák alá temette, sírján gyönyörű virágok nőttek. Egy öreg remete telepedett le a sír melletti barlangban, s gondozta az ismeretlen sírt. Kamor bosszút állt fia hiábavaló haláláért. Egy este öreg pásztor képében látogatta meg Siót. Azt mondta neki, fiatal ura küldte, hársfavirágvizet hozott. De amint kinyitotta az edényt, kígyók lepték el a fejét.
- A Bakony kígyóit hordod majd fejeden, míg az igaz szerelem – melyet te nem ismersz – önként fel nem oldoz. –mondta a közben visszaváltozott Kamor. A bakonyi szél azon az éjjelen fenékig felkorbácsolta a Balaton vizét.
Mikor Sió találkozott Thuz herceggel, reménykedni kezdett, talán végre feloldja valaki a varázslatot. De Thuznak esze ágában sem volt visszatérni a tündérhez. Elkérte a sárgaköves gyűrűt a remetétől, Horka a nyelve alá tette, hét nap, hét éjszaka. S valóban, mikor letelt az idő, gyönyörű, csengő hangja lett. Egybekeltek, a gyűrűt pedig megtartották emléknek. Sió követet küldött Thuzhoz, de a herceg kinevette, nem teljesítette adott ígéretét. Nemsokára az öreg remete nagyon beteg lett, s fiát, Kelént küldte a gyűrűért. A fiú hiába könyörgött Horkának és Thuznak, hogy apja csak a gyűrű erejétől gyógyulhat meg. Nem adták vissza neki. A magába roskadt fiút gyönyörű lány szólította meg a palota folyosóján. Helka volt, s kárpótlásul nővére gonoszságáért Kelénnel tartott, segített ápolni idős apját. A remete a gondos ápolásnak köszönhetően meggyógyult, a két fiatal pedig egymásba szeretett az együtt töltött idő alatt. Szerelmüket titkolni kényszerültek, mert Kelén szegény ember fia volt, s Rohan herceg nem tartotta volna méltónak lánya kezére.
Eközben Horka és Thuz ahelyett, hogy boldogan éltek volna, azon kezdték törni a fejüket, hogyan szerezzék meg Rohan herceg többi kincsét is. A jóságos Helka útjában állt gonosz tervüknek, ezért először őt akarták eltávolítani apjuk közeléből. A hegy alatt élt egy cigányasszony, aki boszorkány hírében állt. Hozzá fordultak segítségért. Tudták, hogy Helka mindent megtenne apjáért, Rohan hercegért. Gonosz tervet eszeltek ki. Élt a Balaton közepén egy varázserejű hal, Sió kedvenc halacskája. Horka azt mondta Helkának, ha megszerzi az aranyhalat, és apja eszik húsából, megjön szeme világa. Tudta Horka, hogy Sió nem fogja hagyni elvészni a halat, így húga nem tér vissza veszélyes küldetéséből. Helka azonnal útnak indult, Kelén elkísérte útján. Mikor Sió rájött, hogy a pár aprócska csónakján kedvenc halacskáját akarja megszerezni, éktelen haragra gerjedt. Hatalmas, sötét hullámokat kavart a tó szelíd vizén, a kis lélekvesztő szinte eltűnt közöttük. Sió el akarta pusztítani őket, de látta halált megvető bátorságukat és igaz szerelmüket, és reménykedni kezdett: talán ők képesek lennének feloldani az őt sújtó átkot. Alkut ajánlott nekik. A halacskáért cserébe kérte a gödölye arany szőrét. A szerelmesek megesküdtek, hogy teljesítik ígéretüket, Sió pedig odaadta a halat.
Horka nagyon csodálkozott, mikor húgát viszont látta. Arra gondolt, nem baj, kitalálnak majd egy másik tervet elpusztítására. Elkérte Helkától a halat, hogy apjának finom vacsorát főzzön belőle. De nem így tett, maga falta fel a halacskát, Rohan hercegnek egy közönséges halból készített vacsorát. Így a herceg továbbra is vak maradt.
Horka és Thuz újra felkereste a cigányasszonyt. Úgy gondolták, az is elég, ha Kelént elpusztítják, hiszen szerelme úgyis utána hal. Állt a Bakony közepén egy hatalmas cserfa, melynek tetején lakatlan hollófészek árválkodik. A fészekben összegyűlt harmatvíz varázserővel bír, azt kell megszereznie Kelénnek, hogy az öreg Rohan visszanyerje szeme világát. A fát azonban hatalmas vadkan őrzi, meg kell küzdenie vele annak, aki a fa kincsére áhítozik. Kelén azonnal útnak indult, hiszen látta, hogy Helka milyen bánatos. Hét nap hét éjjel bolyongott a Bakonyban, de nem találta meg a fát. A bakonyi szél megsajnálta a fiút és elvezette Kamorhoz. A varázsló ismerte őt. Kelén elmesélte történetét. Kamor rögtön átlátott Horka és Thuz gonosz tervén, s megígérte, hogy segít a fiúnak. Elvezette a cserfához, maga végzett a vadkannal, segített feljutni Kelénnek a fa csúcsára a harmatvízért. Mikor végeztek, elkísérte a fiút a Bakony széléig.
-Tudd meg, hogy a sírban, melyet apáddal gondoztok, a fiam nyugszik. Bármikor bajba kerülsz, mondd ki nevem háromszor a sír mellett, s én ott termek a bakonyi szél szárnyán.
Mikor Kelén hazatért, Horka nagyon elcsodálkozott, de továbbra sem tett le tervéről. A vadkan nyelvéből férjének reggelit készített, ő maga pedig tükre elé ült, és arcára locsolta a harmatvizet. A varázslat azonban máshogy hatott a két gonosz lélekre. Thuz csúf vadkanná változott, Horka pedig – miután magára locsolta a harmatvizet – egy fekete holló alakját öltötte magára. A két riadt állat elmenekült a palotából, mielőtt bárki észrevette volna őket.
Helka – miután köszöntötte szerelmesét – sietett Horkához a varázsszerért. De csak az elfogyasztott vadkannyelv maradványait és az üres kulacsot találta. Bánatában Kelénhez sietett a remetelakba. A két fiatal leült egy padra a sír mellé, s ott búslakodott.
-Hej, Kamor, Kamor, hiába volt minden segítséged! Ha Kamor itt lenne, biztosan tudná a megoldást bajainkra! –sóhajtott Kelén.
Ekkor szél támadt, s hamarosan ott termett a varázsló a fiatalok előtt.
-Kimondtad háromszor a nevem, hát itt vagyok! –mondta.
Szép sorban elmondták a történteket a varázslónak. Kamor sejtette, hogy mi történt Horkával és Thuzzal. Segített a két fiatalnak.
-Minden nap gyűjtsd össze a sír virágainak harmatcseppjeit – mondta a varázsló – de csak Helkának add oda, senki másnak! Azzal locsolja meg Rohan herceg szemét, s visszatér a látása! – ezzel elbúcsúzott a fiataloktól, s a szél hátán visszatért a Bakonyba.
Három nap múlva az öreg herceg újból láthatta a napvilágot. Nagy örömében azt sem bánta, hogy Helka kezét egy szegény ifjú kéri tőle. Horkát és Thuzt senki sem kereste. Pár nap múlva dühös vadkan rontott a remete életére, feje felett holló keringett. De Kelén a közelben volt, s íjával leterítette a két undok állatot, így a remetének nem esett bántódása. A holló és a vadkan teste lezuhant a sziklákon.
Helka és Kelén egybekeltek, hatalmas lakodalmat csaptak. De véget sem ért a mulatság, a két fiatal csónakba szállt. Vitték magukkal az aranyszörű gödölyét és egy arany ollót is. Mikor beértek a tó közepére, Siót szólították. A tündér kiemelkedett a vízből, Helka pedig odaadta neki a gödölye szőrét. Sió fejéről lehullottak a csúf kígyók, gyönyörű aranyfürtjei ragyogtak a napfényben. A fiatalokat Füreden sodorta partra a víz. Kamor várta ott őket. Megáldotta hűséges szerelmüket. Cserfa varázsbotját a földre dobta, Sió pedig aranybuzogányos nádját, s így szóltak:
- Ezen a helyen gyűljenek össze hegyeim érceinek legjótékonyabb erői! – kiáltotta Kamor.
- És vizeimnek legjótékonyabb forrásai –mondta Sió.
Azon a helyen gyógyító forrás fakadt. A két fiatal boldogan élt, emléküket már csak az öreg balatoni emberek és néhány szépséges hajó őrzi.
|
|
 Statisztikai adatok szerint honlapunkat leggyakrabban a következő kifejezésekkel találják meg: Vízparthoz közeli szálláshely, szálláshelyek Balatonfüreden, balatonfüredi vendégház parkolóval, erkélyes balatonfüredi szobák, apartmanok reggelivel Blatonfüreden, kiadó szobák Internettel, kedvező szálláslehetőség Balatonfüreden, szoba füreden, szobakiadás a balatonnál, Balatoni apartman, Apartman balatonfüred központjában, vízközeli apartmanok Füreden, pihenőház Balatonfüreden
|
Bezár
